A Kis-Homoród, a Vargyas és Tolvajos pataka által közrefogott térség gazdag volt vasérclelőhelyekben, melyek közül a lövétebányai bizonyult a leggazdagabbnak, ezért elsősorban innen bányászták a nyersanyagot, melyet kohókban olvasztottak, és az így nyert vasat hámorokban dolgozták fel. Első írásos adatunk 1591-ből származik, amikor Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem Székely Mózes hadnagynak egy kezdetleges szerkezetű vashámort adományozott. Ezt a helyet a mai napig is Hámorkertnek nevezik, mely Lövétéhez tartozik.
A hámor jellegzetessége, hogy a víz hajtóerejére épül, vízkerékkel hozták működésbe a kalapácsot, szerkezete pedig fából készült. A víz energiáját kihasználva, vaskalapácsokat használtak az előkészített vasérc megmunkálásához, különböző szerszámokat készítve: fejszéket, kapákat, ásókat, lapátokat, csákányokat, ekekéseket. 1836-1837-ben Gyertyánffy Jónás (Selmecbányán tanult bányamérnök) újabb hámort építtetett Lövétebánya területén, de ezt már olvasztóval bővítette ki. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésekor Csányi László, Erdély kormányzója elrendelte, hogy Gábor Áron itt öntesse ágyúit, de ez elmaradt és csak ágyúgolyókat készítettek. A forradalom leverése után a hámort felégették, így az 1850-es években Demeter Miklós, az új tulajdonos, felköltöztette a gyártelepet a szentkeresztbányai (Szent Kereszt bánya telep – innen a név) részre, a mai eredeti helyére. Itt két vashámort, egy vasöntődét, egy nagy olvasztót, asztalosműhelyt és munkáslakásokat épített. Az egyik vashámor ezek közül az 1990-es évekig működött, és ezáltal Európa egyetlen működő hámora volt. Ma romjai tekinthetők meg, műemlékként tartják nyilván. 2021-ben Szentegyháza város tulajdonába került, így tervek vannak a hámor felújítására. Ipartörténeti múzeum és kulturális eseményeknek helyet adó tér is szerepel a hosszútávú tervek között.
